Képzeld, én tényleg jó vagyok!

Tegye a szívére mindenki a kezét! Ki ne mondott már valaha olyat, akár véletlenül is, amit szívesen visszaszívott volna? Véletlen elszúrt beszólások vagy akár pikírt kritikák, amelyeknek több volt az ártó szándékunk indulatból, mint bármi hasznuk? 

És most képzeld el, hogy vannak emberek, akik ebből sportot űznek. Finom beszólogatások, melyekkel egy céljuk van: érezd már magad rosszul légyszíves, mert én is úgy érzem magam... 

A szavak ereje bármennyire is hihetetlen, tényleg felbecsülhetetlen. Kimondott szavakkal akár ölni is lehet. Szíven szúrnak először verbálisan, majd szépen lassan megemésztenek és a pusztulás szélére sodornak. Tudatosan is és tudattalanul is. Családon belül és családon kívül is.

Emlékszem a napra, amikor a főnököm azzal ugratott, hogy ki fog rúgni. Dehogy akart! Miért is akart volna. De szeretett ezzel szórakozni és ezzel erőt fitogtatni. Neki minden nap játék volt ez. Egy darabig rosszul is esett és megijedtem. Aztán egyszer csak jött egy különleges nap: rájöttem a szabadság csodálatos voltára és meghívtak egy három hónapos indai útra, amire aligha lehet 27 évesen szabadságot kivenni egy olyan cégnél, amikor minden nap történik valami csoda a jó és a rossz értelemben is. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha....megmászni a hegyeket, meditálni a jógikkal egy jambóza fa alatt, inni a kristálytiszta patakok vizét az erdőben és hasonló árnyas álomkép kezdett el élni a fejemben és a szívemben. Aztán jött a nap, amikor a volt főnök ugyanígy egy késő esti órában, mikor még enyhe fény pislákolt az íróasztalom felett és dokumentáció hegyek borítottak be megtette az ominózus beszólását, mire a legtermészetesebb módon felnevettem és megköszöntem neki, hogy mennyire örülök, hogy lehetővé teszi nekem, hogy elszakadjak a valóságtól 3 hónapra és végre eljussak Indiába. Csodálatos döbbenet volt az arcán....és ezzel együtt soha többet nem viccelt ezzel a kirúgással. Viszont én eljöttem onnan, még ha nem is Indiába menet.

 pexels-photo-208087.jpeg

A vicc sosem vicc. A vicc nem mindig vicc mindenkinek. Belegondolva a mai megvilágosodási pillanatomba is, mennyire nem vicces egy „ismerősünkkel“ az elköszönése. Mindig úgy válunk el (hosszú évek, évtizedek óta): Legyetek jók! Mire én: Mindig azok vagyunk. Mire ő cinikusan: Hát el tudom képzelni....

 

Ha a szavak mögé nézel, akkor ez sokkal több, mint amit a szavak egymás mellett jelentenek. A gúnyos és kétkedő hangsúly, ami az „El tudom képzelni...“-ben benne van alapjaiban azt jelentik: „Nem, Te nem vagy jó, az én szemszögemből biztos nem....“

A nem vagy elég jó érzése a legjobb családokban is előfordul. Erről mindig gondoskodnak is, hogy érezd, de ezekben az elköszönős szitukban ez benne is van. Szóvá van téve. Gyanútlannak tűnik és hosszú évekig lappang és vakon viccnek veszed, kapod a pofonokat az élettől, hogy „nem vagy elég jó“ és nem érted miért. Hiszen Te jó vagy. Jónak érzed magad. De van, aki minden találkozáskor megerősíti benned az ő gondolatát: Nem vagy elég jó.

 

Az egyik legerősebb degradáló elmeszemét az, amit így töltenek hosszú évek alatt a fejedbe. Rögtön összeáll a kép!

Az ötös alá osztályzat sem volt elég jó sosem: De miért nem ötös? Az ötös sem volt elég jó: hiszen volt, aki csillagos ötöst kapott. Te még itt dolgozol? - nem elég jó a munkád és csoda, hogy nem rúgtunk ki. Ha elég jó üzleti tervet írsz - adunk neked pénzt, még akkor is, ha simán adhatnánk bármikor kérés nélkül is. Minden a bizonygatás körül forog. Érzékeltetik veled, hogy neked bizonyítanod kell, mert még nem vagy elég jó.

 

Soroljam még?

 

Durva.

 

De a legszebb az egészben az, amikor rájössz erre, mennyire manipulálnak, mennyire degradálnak kicsinyes játszmákkal.

 

Bele akarsz még pusztulni a megfelelési kényszerbe azért, hogy jó legyél, vagy elfogadod azt, hogy valójában Te jó vagy és mások a saját kicsinyes világukat élik ki rajtad?

 

A Te döntésed.

 

Mert hidd el, elég jó vagy.